A csípos nyelvéről, szarkasztikus humoráról ismert író megkapó őszinteséggel beszél történeteiben a „nejét” és őt összekötő „öregkori szerelemről”; egy örök lázadó szorongásai és egy szerelmes férj bűntudata lepleződnek le az írásokban.

Jól emlékszem még. Akkoriban vidám voltam, és könnyű szívvel vagy legalábbis kiegyensúlyozott lélekkel járkáltam a világban, de mostanában rögvest az jut az eszembe, hogy mit csináltam már megint, az ingemen ott a folt, hogy került oda, különben is, épp elég tiszta ing van még a szekrényben, és ez a régi lestrapált nadrág, mindig úgy nézel ki, mint egy hajléktalan, különösen, ha valahova el akarunk menni, egyáltalán nem adsz magadra; és akkor elkezd bennem valami nőni, növekedni, nem tudom, mi, de amikor ezt megemlítem a barátomnak, a Mendel professzornak, a híres lélekbúvárnak, akkor ő azt mondja, ez a bűntudatod; ha mindig minden félresikerül és megfeneklik, akkor mégis csak hibás valaki, és a dolgok állása szerint ki lehet az? – csakis te. Ezért tehát mindig a férjek a hibásak.